A kegyelem
gyümölcse
Missziós
hétre készült plébániánk. Folyamatosan
gyűltek az elképzelések, hogy mi mindent kellene
szerveznünk. Közösen megállapítottuk, hogy elsődleges
célunk reálisan csak az lehet, hogy a
plébániához jelenleg valamilyen szinten kötődő
emberek között elérjük a hit
elmélyítését. Ha ez sikerül, ez már
komoly eredmény lesz. Ha mindezek mellett külső embereket is
sikerülne megszólítani az plusz
öröm lenne.
Én alapvetően
a lelki háttérrel igyekeztem foglalkozni. Ezt Don Bosco látomása alapján a napi
szentségimádásban és a napi
rózsafüzérben, illetve a Szent Mihály ima vissza
hozatalában igyekeztem meghatározni.
A
rózsafüzérekért és a napi
szentségimádásért négy hónapon
keresztül küzdöttem minden megbeszélésen –
lényegileg eredménytelenül. Csak három napon lehet
rózsafüzér, a többi napba nem fér bele. A napi
szentségimádás pedig olyan szokatlan, és
különben is… A nyílt
küzdelmemet ekkor feladtam, visszahúzódtam. A
háttérben azonban még intenzívebbé tettem az
imámat és a papokért böjti felajánlásokat
tettem.
Érdekes
módon egy hét múlva kiderült, hogy mégis lehet
minden nap rózsafüzért imádkozni. Pár nappal
később tisztázódott, hogy a központilag
éppen erre az időszakra eső egész napos
szentségimádás alatt az Oltáriszentség
rózsafüzért el lehet imádkozni. További
csodálattal hallottam a hírt, hogy a missziós hetünk
megkezdése előtt egy héttel kihirdetésre került,
hogy a következő naptól minden nap csendes
szentségimádás lesz a reggeli két szentmise
közben. Ez természetesen nem csak a missziós héten
maradt így, hanem azóta is tart.
Hálával
telik meg a szívem, hogy az isteni kegyelem elegyengette, hogy a nemes
cél megvalósuljon, de ne az én érdememként!
Dicsőség
az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek! Most
és mindörökké! Ámen.