Talán
egy angyal volt
1996. Szent
Karácsonya előtti nap délutánján a
Tabáni templom altemplomában meglátogattuk, s
imádkoztunk két gyermekemmel férjemért,
édesapjukért, aki még egy hónapja sem volt, hogy visszaadta
lelkét Teremtőjének.
Nővéremék,
akik Keszthelyen laknak, meghívtak bennünket, hogy
töltsük velünk a Karácsonyt, ne legyünk olyan
árvák és szomorúak.
Mivel ezen a napon az
altemplomba csak délután lehetett lemenni, 16 óra
után tudtunk elindulni erre a 198 km-es útra. Fiam vezetett, aki
akkor 24 éves volt. Mikor elindultunk már esett a hó,
és a szél is bontogatta szárnyait. Szépen
óvatosan mentünk, de a 72-es kilométerkőnél
egyszer csak András nem volt ura sem a kormánynak, sem a
féknek. Legalább háromszor megfordult tengelye
körül a kocsi, végül pedig egy hóval teli
árokban kötöttünk ki. Közben én
önkéntelenül is imádkoztam. Kértem a Szűzanyát,
hogy legyen velünk, és segítsen nekünk, és ez a
spontán kérés átment a „Most segíts
meg Mária, ó irgalmas Szűzanya…” imába.
Az úton akkor éppen senki nem jött, így zavartalanul
csúsztunk az árok hó rengetegébe. Óvatosan
valahogy ki tudtuk nyitni az ajtót, s megpróbáltuk kitolni
az autót az útra, de meg sem mozdult. Ott álltunk
tehetetlenül, teljesen kiszolgáltatva a nagy
hóesésben, hóviharban. Sehol egy lélek!
Imádkoztunk!
Egyszer csak a semmiből
jött egy terepjáró kocsi. Megállt, kiszállt
egy férfi, és megkérdezte: segíthetek-e.
Hólánc is volt nála, és kihúzott minket az
útra. Nagyon megköszöntük, ő pedig elment. Isten nem
hagyott el minket, küldött segítséget.
Fiam egész
úton ennek hatása alatt vezetett. Talán egy Angyal volt?!
Szerencsésen
megérkeztünk Keszthelyre, s hálát adtunk Istennek a
gondoskodó szeretetért!
Dr. Mihályi Lászlóné