Bűnbocsánatra várakozva
A nagyböjt a
lelki megtisztulás ideje. Manapság, amikor egyre kevesebb papnak
mind több feladatot kell ellátnia, talán
türelmetlenül várakozunk a gyóntatószék
előtt, ami összeszedettségünket is kockára teheti.
Páter Pio néha napokig
várakoztatta egy-egy gyónóját, s még csak
okát sem adta cselekedetének. Ars szentéletű
plébánosa ugyancsak folyamodott ehhez a különös
eszközhöz.
***
Harminc esztendőn
át zarándokok sűrű áradata
hömpölygött az ars-i öreg templom
felé, amelynek padozatát a látogatók léptei
megkoptatták és kifényesítették, mint a
sziklákat az örökké hullámzó tengervíz.
Tél
idején a Dombes-fennsíkon
előforduló kegyetlen hidegben sem volt kevesebb zarándok,
mint a kellemesebb évszakokban. Novembertől márciusig Vianney naponta legalább tizenegy-tizenkét
órát töltött a gyóntatószékben. „Ha sohasem hagyná el a templomot, – írta
róla Catherine Lassagne
– akkor sem tudna kielégíteni mindenkit; ha
eltávozik a templomból, akkor sem veti le a karinget, mert ha
ezért a sekrestye irányába menne, ott kellene maradnia,
annyira körülvennék a gyónók.” Catherine kéziratának szélére Renard lelkész ezt a megjegyzést írta:
„A nevelőnő megjegyzése megfelel az igazságnak;
gyakran jöttem Ars-ba nyáron, tavasszal,
ősszel, sőt télen is, s ezért igazolhatom ezt.”
– Amint első alkalommal beléptem az ars-i
templomba, 1851-ben lehetett – említette Duforur
misszionárius – két sorban álltak a
gyónók, és sohasem vettem
észre, hogy e kettős soron rés támadt volna.
A zarándokok
áradata 1830-tól 1845-ig – tanúsította Jean-Félix Garets
gróf – egyre hatalmasabb lett. Ebben az időben naponta
mintegy 300-400 idegen jött a faluba. Lyon legforgalmasabb
állomásán (Perrache) egy
külön, állandó jegykezelő működött,
aki az Arsba szóló jegyekkel
foglalkozott. Ezek a jegyek nyolc napig voltak érvényesek, mert
tapasztalatból tudták, hogy a tanácsot vagy
feloldozást kérők nyolc nap alatt juthattak Veanney közelébe.
Az Ars-ba
érkezők nem voltak zajosak. Azért jöttek, hogy
lássák a Szentet, hogy gyónjanak nála, s hogy Szent
Filoménának tett fogadalmuknak eleget
tegyenek. Többen úgy léptek a községbe, mint a
templomba. Amint megpillantották a téglából
épült tornyot, levették kalapjukat és keresztet
vetettek magukra. Annak ellenére, hogy a templomot csak este kilenc
órától éjfélig tartották
zárva, a frissen érkező idegen nehezen tudott oda bejutni.
Az idegen
zarándokok mégsem veszítették el
türelmüket. Mindenáron hallani akarták a Szentet, s
igazi céljuk az volt, hogy a gyóntatószékben
beszélhessenek vele.
Itt újabb
várakozás kezdődött. Vianney
az egyes gyóntatásoknál csak az éppen
szükséges időt vette igénybe; hosszabb napokon 16-18 órán át is
gyóntatott, mégis mindezek ellenére életének
utolsó évtizede alatt a zarándokok 30-60
órát várakoztak, amíg az üdvöt hozó
gyóntatószékhez eljutottak. „Sokszor
megtörtént, hogy egyesek fizettek a sze-gényeknek,
hogy helyüket őrizzék”; de ezt nem mindenki tehette meg.
Ezért a templomban maradtak, amelynek hőfoka nyáron
gőzfürdőre, télen jégveremre emlékeztetett.
Azok, akik távozni szándékoztak, szomszédjukkal
vagy a templomőrökkel megegyeztek, hogy helyüket a sorban
fenntartsák. Este mégis távozniuk kellett, mert a
templomot bezárták. Sorszámot kaptak s kint vagy a torony
alatt lévő előcsarnokban
várakoztak a Szentre, aki rendszerint éjfél után
jelent meg.
Sophie Gros
kisasszony, Besanon-ból még idős
korában is visszaemlékezett arra, hogy cselédje, Clementine Viney 1853
júliusában két napig várakozásra
kényszerült, míg végre a
gyóntatószékhez juthatott. – 1855-ben Louise Dortan kisasszony, aki
később apáca lett, eljött, hogy
hivatására vonatkozóan az ars-i
plébános tanácsát kikérje. Három
hosszú napon át várakozott.
Végül már lemondott arról, hogy a
gyóntatószékhez férkőzhessen, könnyek
között arra az elhatározásra jutott, hogy hazamegy, amikor
Vianney, kápolnájából
kilépve megszólította őt: „Gyermekem, ön
egyáltalában nem türelmes, hiszen még csak két
napja érkezett és máris haza készül.
Két hétig itt kell maradnia. Kérje meg Szent Filoménát, tudassa önnel, mi a
hivatása és azután keressen fel engem”. A fiatal
lány követte a tanácsot és üdvére is
szolgált.
(Francois Trochu: Az
Ars-i plébános)